Volt egyszer a köröskörül erdőben egy sudár, fiatal tölgyfa. Kék ég felé nyújtózkodott, lombjain át arany napfényt szitálgatott, és erős gyökerével a föld minden erejét magába szívta. Ő volt a legszebb az erdőn.

A madarak vágyakozva nézték erős ágai hajlását, védelmező lombját. Szerettek volna rá fészket rakni, de a tölgyfa dölyfösen rázta magát.

-Hess innen hangos népség! Nem leszek fészektartó! Szép koronám nem ilyenre termett! Hess hess!

Még a pihenő madárkát sem tűrte meg az ága hegyén, és ha olykor egy-egy tudatlan kis jövevény mégis próbálkozott rajta fészekrakással, a büszke tölgy lerázta magáról a félig elkészült madárfészket.

Őszidőben a mókusok vidáman felkapaszkodtak a derekára, és szépen kérték:

-Olyan éhesek vagyunk, adj egy kis makkot!

A tölgyfa akkorát reccsent mérgében, hogy a mókuskák ijedtükben majdnem lepogyogtak róla. Csak a hízelgő szél tudott befurakodni a lombjai közé. Annak duruzsolását hallgatta reggeltől estig.

Lassan mindenki elkerülte. Már az őz sem mert a kérgéhez törleszkedni. Igazán mondom, egyszer a saját szememmel láttam mellette kibújni egy gombát a földől, de amint észrevette, hogy hol van, gyorsan kalapot emelt, és elgyalogolt máshova. Képzeljétek! Már az árnyéka sem kellett senkinek. Egy darabig így is megvolt a tölgyfa. Hanem idővel az évgyűrűk vastagítani kezdték a derekát, és tetszett vagy nem tetszett, belebújt a kukac.

Hosszú éjszakákon át kegyetlenül rágta. A tölgyfa hasogató fájdalmakra ébredt.